A Francia Nagydíj egyike azon versenyeknek a Forma 1 naptárában, amik a sorozat 1950-es kezdete óta mindig megrendezésre kerültek. Az egyetlen kivételt 1955 képezi, amikor a le mans-i tragédia után jó idõre semmilyen versenyt nem indítottak Európában, és az azévi francia futam is ennek áldozatául esett. Franciaországban az autó feltalálása óta népszerû az autóversenyzés, ennek megfelelõen sok kiváló pilótát és versenypályát, versenyt adtak a sport történelmének. A Francia Nagydíj helyszínéül egészen pontosan 7 pálya szolgált az elmúlt 56 évben, folyamatosan adva át egymásnak a rendezés jogát. Reims (1950 - 1951, 1953 - 1954, 1956, 1958 - 1961, 1963, 1966): A reims-i ring a háború elõtti éra egyik leghíresebb pályája volt, sok nagyszerû futamot rendeztek itt. A háború után újra elkezdték szervezni a viadalokat, és 1950-ben szinte magától értetõdõ volt, hogy az újonnan indult Forma 1 sorozat egyik állomása lesz. Késõbb Rouen-les-Essarts támasztott konkurenciát, végül a modernebb építésû Dijon, Clermont Ferrand és Paul Ricard kiszorították. Utána a 80-as évekig még rendezték itt kisebb kategóriák versenyeit, de hamarosan végleg elnéptelenedett a pálya, ma már csak a fûvel benõtt aszfaltcsík és az omladozó épületek emlékeztetnek a múltra. Rouen (1952, 1957, 1962, 1964, 1968): A pálya a Normann Autóklub kezdeményezésére épült, a várostól nem messze, egy erdõs, hegyes terepen haladó közutakból kialakítva. Már a korabeli viszonyok között is veszélyesnek számított, a sok emelkedõ, lejtõ, és az erdõs szakaszok miatt. Sajnos több halálos kimenetelû baleset is történt, és az utolsó, 1968-ban rendezett F1 futam után csak a junior kategóriák versenyeztek itt. Már ez is komoly átépítéseket igényelt, ennek ellenére 1993 után a pályát végérvényesen bezárták. Clermont Ferrand (1965, 1969 - 1970, 1972): A festõi Auvergne vidékén fekvõ pálya gondolata még 1908-ban vetõdött fel a helyi önkormányzatban, de a tett nem követte az elképzelést azonnal. Egészen az 50-es évek végéig húzódott a dolog, amikor végre megépítették a dombos terepen fekvõ pályát. Igazi hullámvasút lett, ennek ellenére a pilóták biztonságosnak találták és kedvelték. Az egyetlen problémát a környék geológiai adottságai jelentették, a környéket elborító apró kövek és kavicsok a pályán is jelen voltak, és Helmut Marko egy ilyen kõ miatt vesztette el az egyik szemét. A hetvenes években Dijon és a Paul Ricard szorította ki a versenybõl a Francia Nagydíj megrendezésének jogáért. Le Mans: A legendás helyszínen csak egyetlen egyszer rendeztek F1 nagydíjat, 1967-ben. A futamot nem a hagyományos pályán bonyolították, hanem a mellette lévõ iskolapályát olvasztották egybe a 24 órás versenyen használt aszfaltcsík egyes részeivel. Az eredmény nem volt túl meggyõzõ, a nézõszám rendkívül alacsony volt, és a Cirkusz nem látogatott el többé Le Mans-ba. Dijon (1974, 1977, 1979, 1981, 1984): A nevezetes városka közelében fekvõ pályát a 70-es évek legelején építették, meglehetõsen dombos terepen. A pálya jó vonalvezetése sem tudta azonban feledtetni a hozzá tartozó épületek hiányosságait. Már a korabeli elvárásoknak sem feleltek meg, és mindössze 11 csapat autói kaphattak a boxutcában helyet, ezért aztán az akkori 30-ról erre a futamra 22-re csökkentették az indulók számát, vérfürdõvé változtatva az idõmérõ edzést, és nagy elégedetlenséget váltva ki a kisebb csapatok körében. A pályán azonban kiváló versenyek zajlottak, az egyik legnevezetesebb az 1979-es futam volt, ahol René Arnoux és Gilles Villeneuve harcát izgulhatta végig a közönség (videó René Arnoux és Gilles Villeneuve küzdelméről ), és ami a Renault gyõzelmével a turbókorszak nyitányát jelentette. A rossz infrastruktúra miatt a 80-as évekre a pálya már használhatatlan volt a Forma 1 számára, és 1986-tól nem rendeztek itt nemzetközi versenyeket. Paul Ricard (1971, 1973, 1975 - 1976, 1978, 1980, 1982 - 1983, 1985 - 1990): A pályát Paul Ricard üzletember építtette, aki a mai mezõnyben futó Red Bull Racing tulajdonosához, Dietrich Mateschitz-hez hasonlóan az italiparban összegyûjtött vagyona egy részét áldozta az autóversenyzésre. A Le Castellet melletti pálya biztonsági berendezéseit és kialakítását tekintve messze kora elõtt járt, akkoriban a legbiztonságosabb pályák egyikének tartották. A Winfield pilótaiskola is egyik tanpályájának választotta a helyszínt, és hamarosan késõbbi kiváló pilóták tették itt meg elsõ szárnycsapásaikat, például Alain Prost. A pálya biztonságának foka azonban az idõk során, ahogy gyorsultak az autók, természetesen változott, és Elio de Angelis 1985-ben, egy edzésen bekövetkezett halála után átépítették, elsõsorban a nagysebességû kanyarokat iktatták ki. A 80-as évek végén az újonnan átépített magny-cours-i pálya és a mögötte lévõ politikai erõk kiütötték a korosodó pályát, és 1990 után csak francia nemzeti versenyeket rendeztek itt, valamint tesztpályának használták. A folyamatosan romló állapotú létesítményt végül 1999-ben Bernie Ecclestone vette meg, aki felújíttatta és átalakíttatta, és azóta a Forma 1 csapatok egyik kedvelt tesztpályája lett. A ma is használatos Magny-Cours kezdete 1960-ra nyúlik vissza, amikor egy tehetõs helyi úriember, Jean Bernigaud elhatározta, hogy versenypályát épít a farmjához tartozó területen. A pálya megépült, és hamarosan jó hírnévre tett szert, végül a Winfield pilótaiskola is ide költözött, és olyan késõbb neves pilóták csiszolták itt tudásuk, mint például Jacques Lafitte, Jean-Pierre Jabouille és Patrick Dépailler. A 60-as években a francia és a nemzetközi autóversenyzés is rohamosan fejlõdött, Bernigaud úr pedig haladt a korral, és egy újabb szekciót hozott létre a pályán, amely lehetõvé tette, hogy két kisebb, vagy egy nagyobb vonalvezetésen száguldozhassanak a pilóták. Két évvel késõbb a pálya alapítója elhunyt, és a pálya a helyi autóklub tulajdonába került. Rendszeresen adott otthont különféle motorsport rendezvényeknek, de igazán jelentõs versenyt csak a 70-es évek végén rendeztek elõször, egy F3 Euro futamot. 1988-ban a helyi regionális önkormányzat lett a létesítmény tulajdonosa, és a környék pangó gazdasági életét komoly beruházással óhajtották fellendíteni. Az egész pályát és a körülötte lévõ épületeket átépítették, bár az eredeti vonalvezetés nagyjából megmaradt, nem volt kanyar, amin ne változtattak volna. A tervezésben részt vett az akkor már veterán Lafitte és René Arnoux is, és egyes kanyarokat egyszerûen lemásoltak más pályákról. Így jött létre az Estoril és az Adelaid, amik (a ma már használaton kívüli) pályákon megtalálható kanyarok többé-kevésbé pontos másai. Létrehoztak a közelben egy ipari parkot, egy motorsport-múzeumot, és megpályázták a Francia Nagydíj rendezésének jogát. A pálya és az infrastruktúra kiváló színvonala mellett ebben meglehetõs támogatást adott az a tény, hogy az akkori francia elnök, Francois Mitterand a helyi önkormányzat elnöke volt egy idõben, pénzügyminisztere pedig a közelben lévõ város, Nevers polgármestere. Szükség is volt erre, mert bár maga a pálya és berendezései elsõ osztályúak voltak, a környék nem volt felkészülve a Cirkusz fogadására (a mai napig sincs), a városkában nincs elég szálloda, és az odavezetõ úthálózat sem kielégítõ. 1991-tól egészen napjainkig Magny-Cours rendezte az összes Francia Nagydíjat. A pálya vonalvezetését azóta egyszer módosították, de ez nem változtatta meg komoly mértékben karakterisztikáját. Magny-Cours elsõsorban jó tapadást igényel, nagysebességû kanyarok és ívek határozzák meg igazán, hogy mennyire tud itt gyors lenni a pilóta. Emellett az Estoril és az Adelaid közötti hosszú egyenes szakasz, és a boxutca elõtti csiki-csuki lassítók adnak egy kis fûszert a körhöz. Az aszfalt esõben rendkívül csúszóssá válik, az esõfutamokon többnyire sok a kiesõ, bár a technikás pálya száraz idõben is megszedi a maga áldozatait.

Nyertesek:

Alain Prost (5), Niki Lauda, Nelson Piquet, Nigel Mansell (4), Michael Schumacher (8), Damon Hill, Heinz-Harald Frentzen, David Coulthard, Ralf Schumacher, Fernando Alonso